A történészeknek nem állnak rendelkezésére hiteles adatok arról, hogy ez a küzdősport Japánban alakult-e ki vagy a szárazföldről vitték be az országba. Ugyanakkor a szumó keletkezését és történetét vizsgáló szakemberek nem minden alap nélkül feltételezik, hogy a szumó legalább kétezer éve jelent meg a japán szigeteken.

A szumó első írásos említését a Kodzsikiben (Régi Dolgok Krónikája), egy 712-ből származó könyvben találhatjuk, amely a japán írás legrégibb fennmaradt emléke. A Kodzsiki leír egy legendát arról, hogy a japán szigetek birtoklását hogyan döntötte el egy szumómérkőzés. A könyv szerint 2500 évvel ezelőtt Takemikazucsi és Takeminakata istenek Izumo partjainál a Japán-tenger mellett, a mai Simane-tartományban viaskodtak, míg végül az utóbbi veszített. Így a szigetek ellenőrzését átengedték a Takemikazucsi által vezetett japán népnek, aki állítólag megalapította a császári családot, amelyből a mai uralkodó vezeti le az eredetét.

Mivel a japánok egészen a VIII. századig nem őriztek meg írásos emlékeket, lehetetlen tudni, a legendáktól eltekintve, hogy a szumó pontosan mikor jelent meg először Japánban. Bár ősi falfestmények jelzik, hogy az eredete valóban nagyon régi. A történelem előtti időkben a szumó főleg mezőgazdasági rítus volt, imádság a jó termésért.

Szintén lehetetlen meghatározni, hogy a szumó teljesen önálló sportág-e vagy más hasonló ázsiai vagy eurázsiai sportágak befolyásolták.

A szumó a kezdetekkor az erőszak felé mozdult el, nem korlátozták a fogásokat, gyakran valódi küzdelemmé vált a végére. A 720-ból való Nihon Soki (Japán Krónika) feljegyezte az első, halandók közötti mérkőzést, i.e. 23-ból. Suinin császár (i.e. 29 - i.sz. 70) állítólag mégkért egy Izumo-beli fazekast, Nomi no Szukunét, hogy mérkőzzön meg Taima no Kehajával, a mai Nara tartományból származó hetvenkedő verekedővel. Egy jó darabig küzdöttek, mígnem végül Szukune néhány elsöprő erejű ütést mért Kehaja hasára és gyomorszájára. Kehaja halálos sérülést szenvedett, Szukune, a győztes pedig a "szumó atyjaként" örökre halhatatlanná vált.

Szumó az ősi Japánban
A III-VI. századhoz kapcsolódnak azok a régészeti leletek, amelyek a szumó széleskörű elterjedését és a sport új funkciókkal való felruházását tanúsítják. Ezekben az időkben a vezetőket magas sírhalmokba, úgynevezett kófunokba temették. A tudósok úgy is nevezik ezt az időszakot, hogy Kófun-korszak.

A sírdombok feltárása során talált tárgyak között haniva agyagfigurák is voltak, amelyek rikisiket (szumóbirkózó, szó szerint: erős harcos) ábrázoltak, valamint olyan rituális és hétköznapi használatra szolgáló edények, amelyeken még maradtak szumómérkőzés-jeleneteket bemutató ábrák.

Nyilvánvaló, hogy a szumómérkőzések a temetési szertartás részévé is váltak. Érdekesség az is, hogy az istenséggé vált alapító, Nomi no szukune a császárok temetésekor használt rituális edényeket készítő fazekasmesterek klánja alapítójának is számít.

Van még néhány más legenda is a császárok jelenlétében vívott szumó mérkőzésekről, még az az előtti időkből, hogy Japán átvette a kínai írásrendszert a VII. század körül.

Az első, történetileg hiteles mérkőzés 642-ben, a második hónap második napján volt, amikor Kogjoku császárnő (642-45) összehívta a palota testőreit és az ország válogatott erős vitézeit (kondei), mutassanak be szumót, hogy szórakoztassák a koreai Paekcse (más források szerint Kudara) udvar követeit. Egyes történészek szerint akkoriban Japán ha nem is gyarmatnak, de mindenképpen a koreai császárság "kisöccsének" számított (a Koreai-félszigeten az államiság valamivel korábban alakult ki, mint a japán szigeteken), ezért fogadták a koreai követeket olyan nagy megbecsüléssel.

A későbbi feljegyzések szerint szumót adtak elő a császári udvar összejövetelein, beleértve a koronázási szertartásokat is. A "tenran-zumót" (a császár jelenlétében előadott szumó) ma is be szokták mutatni, habár más formában.

Szumó a korai középkorban
A Nara-korszakban (710-794) alakult ki a "szumó-szemlélés" (szumai-no-szecsie) udvari szertartása. A szumótornákat magában a császári palotában tartották. Szertartássá vált a császárnak és kíséretének megjelenése a díszhelyeken, a birkózók és a bírók bevonulása a küzdőtérre.

A Heian-korszakban (794-1185) már rendszeresen folytak a tornák, a császári udvarban többet is tartottak egy évben, de a 7. hónap 7. napján (a mai naptár szerint augusztus elején) volt a legfontosabb torna, ezt a Nomi no Szukune és Taima no Kehaja közötti mérkőzés emlékének tiszteletére rendezték meg ugyanis. Igaz, az idő múlásával ezt a dátumot már nem vették figyelembe olyan szigorúan.

A birkózókat, akiket akkor szumaibitóknak neveztek, szerte az egész országból válogatták. A toborzók a császári gárda legmagasabb rangú tagjai voltak, akik minden torna előtt elutaztak Japán legtávolabbi szegleteibe is, hogy kiválogassák a legerősebb harcosokat, a szumaibitókat.

Ebben az időben már kialakult a tornák rendje, a mérkőzések és a bíráskodás szabályrendszere.

A torna napján a birkózókat két részre osztották - "jobb oldalra" és "bal oldalra" (a Császár jobb és bal keze felé eső részre). Az első szakaszban a "jobbosok" és "balosok" csak egymás között mérkőztek. Minden egyes szumaibito körülbelül 20 mérkőzést vívott a torna során.

Dohjó (küzdőtér) akkor még nem volt. A küzdelem egy semmivel sem határolt térségben folyt, és az volt a győztes, aki az ellenfelét a földre tudta kényszeríteni. A birkózóknak tilos volt az ellenfél haját megragadni, ököllel ütni a fejét vagy az ellenfelet megrúgni.

A tornagyőztes az volt, aki, akárcsak manapság, a legtöbb győzelmet tudta felmutatni. Ha két szumaibitónak ugyanannyi győzelme volt, akkor egy döntő mérkőzésen vívtak meg egymással.

A bírókat akkoriban idzsinek hívták, és ők voltak az egyedüli és legfőbb döntnökök. Ugyanakkor, ha a Császár úgy látta, hogy a mérkőzés végkimenetele kétséges, az ő jelzésére a gárda parancsnoka utasítást adhatott a mérkőzés újrajátszására (torinaosi).

Már ekkor létezett a felkészülés, a startpozíció (neri-ai) és a megismételt kezdés (sikiri-naosi) fogalma. A bíró köteles volt figyelemmel kísérni a birkózók összehangolt startját, és sikiri-naosit elrendelni, ha valaki téves kezdést követett el.

Ebben az időszakban állt össze a torna rituáléja is, és szabályozták a szumaibitók felszerelését is. A mérkőzéseken a birkózók ágyékkötőben jelentek meg (toszagi), igaz, az nem ismeretes, hogy úgy kötötték-e fel azt, mint ma, vagy egyszerűen csak a derekukra kötötték.

A torna előtt a Császár szeme láttára történő bevonuláskor minden szumaibito ünnepi "vadászkimonót" (kariginu) öltött, a fejére pedig hollószárnyszínű, hegyes végű fejfedőt (ebosi) tett. A jóval későbbi időkben a kariginu és az ebosi az udvaroncok ünnepi öltözékének , aztán a szamurájok rendjének köznapi ruhaviseletének elemeivé vált. A modern ózumóban pedig a bírók (gjódzsi) ruházatának alapeleme lett.

A továbbiakban a katonai rend (busi) megerősődése és a császári hatalom meggyöngülése az egyes tornák közötti egyre nagyobb szünetekhez vezetett, és a Sóan-korszak negyedik évében (1174) a "szumószemlélés" mint udvari szertartás utolsó alkalommal lett megtartva. A császári rituáléknak ez a fejezete négy évszázadra le lett zárva.

Szumó a feudális Japánban
Az első kamakurai sógunátus (1185-1392) megalapítása után a szumó mindinkább a harcosok által gyakorolt harcművészetté vált. Minamoto no Joritomo (1148-99), a korszak leghíresebb sógunja nagy szumórajongó volt, aki a curugaokai Hacsimangú templomnál (ma kedvelt kirándulóhely Kamakurában) egyéb hadgyakorlati formák, mint például a lovas íjászok (jabuszame) versenye mellett a szumót is figyelemmel kísérte. Lehetséges, hogy ő maga is részt vett ezeken a versenyeken.

Jóval ezután, már a Muromacsi-korszakban (1392-1568), amikor az Asikaga sógunok dinasztiája uralkodott, a Hacsimangú templom körül még speciális papok, szumósokuk is megjelentek. Ők feleltek a szumótornák megrendezéséért. Tökélesedtek a torna szertartásai, a küzdelem és a bíráskodás szabályai és tulajdonképpen ekkor kezdték el lerakni a professzionális szumó alapjait.

A birkózás ezen hadi fajtájával párhuzamosan országszerte terjedni kezdett a "népies" szumó, amely eredetét a legősibb rituális mérkőzésekhez vezeti vissza, s amelyet az isteneknek mutattak be áldozatul, hálából a jó termésért.

Japán minden részében rendeztek szumótornákat a betakarítások, építkezések megkezdése vagy hídavatások alkalmából. Az esetek többségében ezek úgynevezett szumóáldozat-bemutatások voltak. A szumaibitók küzdelmei a jó termésért fohászkodó ima részei voltak, vagy éppenséggel rituális hálaadások. Később jótékonysági tornákat is rendeztek, amelyeken út- és hídépítésre és egyéb társadalmi munkákra gyűjtöttek pénzt.

Ezeken a tornákon parasztok, kézművesek, kereskedők és egyéb köznépek vettek részt. A mérkőzéseket gyakran a városok és falvak utcáin és terein rendezték meg, és ezek megszámlálhatatlan bámészkodót vonzottak. Ezeken a mérkőzéseken nem volt sem dohjó, sem bíró, a birkózók sem viseltek rituális öltözéket. A győztes kilétét a legdemokratikusabb módszerrel állapították meg, az lett a győztes, aki a földre döntötte ellenfelét, vagy a nézők közé kilökte azt.

Az Asikaga-sógunátus uralkodásának második felében, az úgynevezett Szengoku Dzsidai (háborúzó tartományok időszaka, 1467-1568) idején vált a szumó igazi tömeglátványossággá. Virágzott mind a lovagi, mind a "népies" szumó. A nagy földesurak, a daimjók igyekeztek egymáson, de még a sógunon is túltenni, fényűző, nagyszabású szumótornákat rendeztek váraikban, ezeken több száz szumótori vett részt egyszerre. Egyedül 1568-ban két hatalmas tornát rendeztek, az egyiken, Omie tartományban 300, a másikon, Kiotóban 1500 szumaibito gyűlt össze.

A birkózók nemcsak nagylelkű adományokat kaptak, de szamuráj rangot is. Továbbá ünnepi kötényt viseltek, amelyre a nagyúr nevét hímezték Egy ilyen támogatás jólétet biztosított, így sok ígéretes rikisi küzdött azért, hogy egy daimjó felfigyeljen rájuk. A ranglista inkább a hűbérbirtok nevét tüntette fel, mint a rikisik valódi születési helyét.

A korszak végén megjelentek a szumótorik első hivatásos egyesületei, ezek a mai hivatásos klubok (heják) előfutárai voltak. Saját szabályzataik is voltak, de még alacsony volt a létszámuk, 8-10 ember tartozott egy egyesülethez, és anyagilag nagyban függtek a helyi daimjók támogatásától.

A szumó "aranykora"
További fejlődéséhez a szumó az Edo-korszakban (1603-1868) kapott új lendületet, amikor a Tokugava Iejaszu sógun által véghezvitt országegyesítés után Japánban új politikai és társadalmi-gazdasági helyzet állt elő, amely elősegítette a kereskedelem, kézművesség, a művészetek fejlődését.

Különösen hevesen terjedt ebben az időszakban a "népies" szumó. Paraszti közösségek, kézműves és kereskedő céhek rendszeresen szerveztek mérkőzéseket és nagy tornákat. A "tiszta", lovagi szumó eltűnésének veszélye miatt aggódó sógunátus a XVIII. század elején külön rendeletekkel igyekezett betiltani az "utcai" szumót. Ez természetesen sikertelennek bizonyult, és néhány év múlva a rendeleteket gyakorlatilag visszavonták. Egy új rendelettel "jótékonysági" tornáknak külön erre a célra létrehozott helyszíneken való megtartását szorgalmazták.

Ezt a fajta szumót "kandzsin-zumónak" hívták, utalva arra, hogy azért tartották, hogy adományokat gyűjtsenek a templomok, hidak karbantartására, építésére és egyéb közmunkákra. Természetesen a pénz egy részét a rikisik javadalmazására fordították, akik közül akkoriban sokan róninok (gazdátlan szamurájok) voltak. Idővel az összegyűjtött pénzt elsősorban a szumótorik fizetésére fordították.

Az "utcai" szumóban ugyanakkor korlátozásokat vezettettek be, mert a városok terein és utcáin megrendezett küzdelmek győzteseinek eldöntése mindenféle bíráskodás nélkül történt, és ilyenkor gyakran fordult elő tömegverekedés, sőt, fegyveres összecsapások is a polgárok között.

Japán három legnagyobb városában, Oszakában, Kiotóban és az új fővárosban, Edóban (Tokió) a XVIII. században már léteztek a rikisik professzionális szervezetei, amelyeket a kézművescéhek mintájára hoztak létre. Ugyanakkor a szumótoriknak nagyobb társadalmi pozíciója volt, mint a kereskedőknek és az iparosoknak. Mivel többségük katonai környezetből érkezett, a birtok nélküli szamurájokkal tették őket egyenlővé.

A sógunátus engedékeny intézkedésekkel kezdte szabályozni a rikisik szervezeteinek működését. A XVIII. század végének "jótékonysági" tornáin már csak ezeknek a szervezeteknek a tagjai vehettek részt. Ezektől a tornáktól már közvetlenül vezet a történet a modern szumóhoz.

Ezidőtájt megjelennek a szumómérkőzések megtartására kijelölt külön helyszínek. Ezek először négyszög alakúak voltak, később földdel töltött zsákokkal kerítették körbe a mérkőzés helyét. Így született meg a dohjó, amely ennek az ősi sportágnak sajátos látványt adott.

Véglegesen meghatározták a küzdelem előírásait, a szabályzatot és a tornák rituáléját, megerősítették a bíráskodás rendszerét, ezek kis változtatásokkal a mai napig is érvényesek. Ugyanekkor kezdték el kialakítani és összehangolni a szumó rangok rendszerét, és megjelent a legmagasabb cím, a jokozuna is.

Az Edo-korszakot méltán nevezik a szumó kialakulása és fejlődése aranykorának. A hivatásos rikisik tornáit (baso) a XVIII. század végétől rendszeresen, évente kétszer rendezték meg.

A japán nép életének elválaszthatatlan részévé vált szumó komoly befolyással bírt az ország kultúrájára és művészetére. Olyan irodalmi alkotások jelennek meg, amelyekben szumótornákat írnak le, a hagyományos japán színjátszásban, a kabukiban népszerű rikisik a darabok főszereplői. A világszerte ismert színes japán metszetek (ukijoe) modorában kialakul egy új műfaj, a szumoe. A közönség kedvenceinek színes portréi vagy a mérkőzéseket ábrázoló képek még az alacsony jövedelmű japánok számára is elérhetők voltak, és abban az időben óriásinak számító példányszámban terjedtek Japán-szerte. A ukijoénak ez a műfaja a modern ózumóban is él és virágzik.

Szumó az új- és legújabb korban
A japán szumónak nagyon nehéz időszakot kellett átélnie az 1868-as Meidzsi-restauráció idején, amikor a sógunátus hatalma megdőlt, és visszaállították a császár egyeduralmát, és a politikai színtérre felemelkedett a fiatal burzsoázia.

Majdnem három évszázadnyi bezárkózás után Japán az amerikai hadiflotta fegyvereinek fenyegetése alatt kénytelen volt megnyílni a külvilág számára, és mohón szívott magába minden újdonságot, minden nyugati dolgot.

Japán lendületes modernizációja óriási hatást gyakorolt a születőben lévő társadalmi gondolkodásra. Az ország kulturális és társadalmi életében megjelenő sajátos és tősgyökeres japán jelenségek támogatóit nagy hangon retorgrádoknak és reakciósnak kiáltották ki. A szumó is heves támadások össztüzébe került. A haladás legbuzgóbb japán hívei egyenesen azt követelték, hogy törvényi úton tiltsák be a szumót, mint a feudális korszak csökevényét.

A szumó elveszítette mecénásai támogatását. A hivatásos klubok (heják) és a rikisik egész hada megélhetés nélkül maradt. A legnépszerűbb birkózók arra kényszerültek, hogy kiegészítő jövedelem után nézzenek. Így például, a Tokióvá átkeresztelt Edóban a szumószövetség határozata alapján önálló tűzoltóegység alakult, amelyben 56 rikisi dolgozott hősiesen.

A válságot az össznépi szeretet és maguk a szumótorik erőfeszítései küzdötték le. A szövetséget átalakították Tokiói Szumószövetséggé, amely az általános demokratizálódás befolyása alatt néhány haladó változtatást vittek a tornák szabályzatába. 1873-ban megengedték a nőknek, hogy látogassák a mérkőzéseket. A nők azonnal lelkes szurkolókká váltak, és segítettek visszaállítani a szumó elmúlt dicsőségét.

A legősibb japán küzdősport jövőjéért folytatott harcnak a Császár vetett véget. Az ő legmagasztosabb engedélyével, 1885-ben az Enrjokan csarnokban Őfelsége jelenlétében bemutató szumótornát rendeztek. Ily módon a Császár alattvalói emlékezetébe idézte a "szumószemlélés" szertartását és világosan értésre adta, hogy a szumó az ő érdeklődési körébe tartozik.

Egészen a második világháború kezdetéig a szumó mindenféle válság nélkül fejlődhetett, végérvényesen kivívta az egész nemzet szeretetét és támogatását, a császártól a legegyszerűbb emberig.

Ebben az időszakban több fontos esemény történt. Tokió Rjógoku nevű kerületében 1909-ben szumócsarnok épült. Ettől kezdve minden tokiói basót itt, a Kokugikanban rendeznek meg. 1927-ben a területi szumószövetségek egyesültek, létrejött Nagy-Japán Szumószövetsége, amely kereskedelmi szervezetté, vagyis kifejezetten professzionálissá vált.

Az ózumó legnépszerűbb alakja ekkor Hitachiyama jokozuna volt, aki a legfelső - makuucsi - osztályban való szereplésekor kimagasló eredményt ért el: győzelmeinek és vereségeinek aránya 150-15 volt. Az ő erőfeszítéseinek köszönhetően új szabályzat született, ami a rikisik társadalombeli viselkedését írta elő. Ennek megfelelően a szumótorik a nyilvánosság előtt kötelesek voltak mindig "szigorúan és szépen" felöltözve, rangjuknak megfelelő kimonóban megjelenni és "lovaghoz méltó fegyelemmel és udvariassággal viselkedni". Hitachiyama széleskörű felvilágosító tevékenységet is folytatott, minden lehetséges módon népszerűsítette a szumót, nemcsak Japánban, hanem a határokon túl is. 1907-ben látogatást tett az USA-ban, ahol Theodore Roosevelt elnök is fogadta. A jokozuna számos bemutatót tartott itt.

A szumó fejlődésének jelentős mérföldköve volt 1928, amikor megkezdődtek a tornák élő rádióközvetítései. A mérkőzések lefolytatásában hoztak néhány új szabályt: a dohjóra felfestettek két fehér csíkot, avagy startvonalat (sikiri-szen), magát a kör pedig egy kicsit megnövelték: 13-ról 15 sakura (kb. 4 méterről 4,55 méterre). A bírók létszámát megnövelték: a dohjón álló bíró, a gjódzsi és a négy oldalbíró, azaz simpan mellé adtak egy főbírót, a simpancsót. Ezeknek az újításoknak köszönhetően a szumótornák jóval dinamikusabbak és látványosabbak lettek.

A háború előtti években jelent meg az ózumó legfényesebb csillaga, a Nagy Jokozuna, Futabayama. A szumó csúcsára 1936-ban felkapaszkodva, Futabayama három év folyamán nem talált legyőzőre. 69 egymás utáni mérkőzésen győzött és sorozatban öt tornát nyert meg. 1939 márciusában, a három diadalmas évet követő első, Akinoumitól elszenvedett vereség másnapján minden japán újság különszámot jelentetett meg és ezek hatalmas példányszámban fogytak Japán-szerte. Ez egy össznemzeti ügy volt, sokkal jelentősebb az emberek számára, mint a kabinet lemondása.

1941-ben megkezdődött a csendes-óceáni háború, és az ózumó, akárcsak sok minden más Japánban, öt hosszú évre megszűnt létezni.

A háborút követő években a szumónak megint nehéz megpróbáltatásokon kellett átesnie. A demokratizálódás új hullámának csúcsán az ország modernizálásának leghevesebb hívei ki akarták ebrudalni a japán nép ősi kincsét. De, mint egy évszázaddal ezelőtt is, az emberek ragaszkodása, szeretete és a japán társadalom felső köreinek figyelme megmentették a szumót.

Már 1946 tavaszán megrendezték az első tornát Tokióban, 1947-ben pedig a demokratikus haladás befolyására az ózumóban egy sor átszervezés történt. Néhány változtatás történt a basók megrendezésében, számukat háromról hatra növelték (és így már nem csak Tokióban rendeznek tornákat, hanem Ószakában, Nagojában és Fukuokában is).

A hatvanas évek közepétől a Japán Szumószövetség külföldre is szervez bemutató tornákat, legutóbb 1998-ban jártak a két felső osztály tagjai, a szekitorik Ausztráliában és Kanadában, és most már igencsak aktuálissá vált egy újabb európai turné is.