Kezdetek:
Önálló japán irodalmi műveket a VII. század óta tartanak számon. A japán az egyik leggazdagabb és legkiemelkedőbb irodalom a világon, de szabályozott stílusformái gyakran korlátok közé szorították.

A japán irodalomnak sohasem voltak olyan „sötét korszakai”, amikor ne születtek volna jelentős irodalmi alkotások; attól kezdve pedig, hogy közönsége egyre szélesedett, a rendkívül kifinomult, klasszikus nyelvű udvari költészetet is mind többen fogadták be és élvezték.

A legkorábbi japán szövegeket kínai írásjegyekkel írták, mert nem volt még olyan önálló írás, amellyel a japán hangokat és nyelvtani formákat lejegyezhették volna. Az első két teljes mű, a Kojiki (Régi idők feljegyzései; 712) és a Nihon shoki vagy Nihon-gi (Japán krónikája; 720) több mint 120 dalt is tartalmaz, amelyek valószínőleg a Kr. u. V. században keletkeztek. Mindkét mű legendák gyűjteménye. A sok kínai nyelvű részt is tartalmazó mitologikus elbeszélések több ciklust alkotnak: a Yamato-ciklus középpontjában a napistennő, Amaterasu Omikami áll, az Izumo-ciklus főhőse pedig Susanoo, Amaterasu bátyja, akit az istenek világából büntetésből a földre küldenek, s így az emberi nem őse lesz. A Kojiki és Nihon-gi mítoszai nem szépirodalmi alkotások (mint más népekéi, pl. a görög eposzok és drámák), hanem megírásuk elsőrendű célja politikai volt: a császári ház napistenig visszavezethető geneológiáját hivatottak igazolni, hogy a társadalom vezető nemzetségeinek nagyobb tekintélyt szavatoljanak.

Forrás:www.terebess.hu