„Amikor az egykori odoriko-k felvették az onna-gésa elnevezést, kénytelenek voltak a teaházakban együtt dolgozni névadóikkal, a hivatásos szórakoztató férfi gésákkal. Az elnevezés egyúttal kötelezettséggel is járt: a fiatal női gésáknak muszáj volt hivatásos előadóművészekké válniuk. Az onna-gésák nem voltak még tökéletes szórakoztatók. Ilyenekké csak azután lettek, miután a teaházak tulajai kitaníttatták őket. A jó üzleti érzékkel bíró patrónusok hajlandóak voltak pénzt befektetni a tehetségesnek bizonyuló lányok taníttatásába, akiket szerződéssel kötöttek le a teaházhoz. A lányok adóssága ezért a taníttatásuk összegével is szépen gyarapodott (arról nem is szólva, hogy sokszor nem létező, irreálisan magas költségeket számoltak fel a gésának, aki így ha akart, sem tudott megszabadulni a teaháztól). A gésák azonban nagy sikert arattak. A férfi gésákat rövidesen teljesen felváltották a női gésák a teaházakban, és városszerte hírük ment. A vendégek szívesen fogadták, ha fiatal, szelíd gésák szórakoztatják őket a művészetükkel. A teaházak tulajdonosai igyekeztek ezt észrevéve biztosítani az utánpótlást. Elkezdtek kislányokat adoptálni a szegény családoktól, ezért a család pénzt kapott értük. Amelyik leányról kiderült, hogy tehetséges, azokat tanítatták táncolni, hangszereken játszani, énekelni, és elsajátítatták velük az illemszabályokat. A tehetségtelen leányokat a konyhában, küldöncként vagy takarítókként foglalkoztatták. Az volt a szokás, hogy a lányoknak kiképzésük folyamán a legnehezebb házimunkákat is el kellett végezniük, nagyon szigorúan bántak velük. A tehetséges lányokból 13 éves korukban gésatanoncok, azaz maiko-k lettek. A maiko-knak külsőleg jelentősen kellett különbözniük a már képzett geiko-któl, ezért hosszú ujjú kimono-t, és nagyon díszes frizurát viseltek, arcukat erősen festették. … A geiko-k állami ellenőrzés alá kerültek és működési engedélyért kellett folyamodniuk, hogy hivatásukat művelhessék. A szórakoztatónegyedekben laktak, függtek a patrónusuktól, akik szállást, étkezést és ruhát adtak nekik, az ő kegyeiktől függött, hogy milyen munkakörülmények között dolgozhattak a geiko-k. Létrejött a kenban nevű intézmény, ami a geiko-kat és az oktatásukat végző iskolát ellenőrizte, kiadta a geiko-knak és a teaházaknak a működési engedélyeket. Megszabta, hogy mit viselhetnek a geiko-k: csak szürke, kék és barna kimono-t hordhattak, melyeknek mintázata -ha volt ilyen- csak csíkos lehetett, ill. egyszínű, övüket hátul kellett megkötniük, hajukat csak 2 db hajtűvel díszíthették, arcukat nem festhették túlságosan. A gésák feladata az volt, hogy a kurtizánra várakozó vendéget énekkel, tánccal, zenével és vicces történetekkel szórakoztassa, táblás játékot, a go-t játssza vele, teát igyon vele. Eközben a felszolgáló mindenféle drága ételeket hozott, és szakéval szolgálta ki a vendéget (ezeknek az ára később belekerült a számlába). Mikor szólt az üzletvezetőnő, hogy a kurtizán készen áll, a geiko összepakolta a hangszerét, a vendég átnyújtotta a borravalót neki, és a geiko elsietett a rá várakozó következő vendégre. A geiko-knak a törvény megtiltotta a vendégekkel való viszonyt, ezért a geiko-k rengeteg kellemetlenségtől megmenekültek, mint pl. hogy kirakatban kelljen mutogatniuk magukat. A teaházakban, éterrmekben és minden olyan helyen működhettek, ahol művészetükkel szórakoztathatták a vendégeiket. Az ő esetükben csak a művészi hírnév számított. Sajátos öltözködési stílust fejlesztettek ki: kívülről egyszerű és visszafogott, belülről azonban annál értékesebb; a női elegancia újfajta megtestesítőivé váltak. A geiko-k kifogástalan hírneve erősen megnövelte az irántuk érdeklődők számát. Azok a vendégek, akik eddig nem jártak az állami szórakoztatónegyedekbe, most a geiko-k kedvéért elkezdték látogatni a teaházakat. Szamurájok és művészetkedvelő gazdag városi polgárok igényelték a geiko-k szórakoztatását, és megcsodálták, milyen elegánsan mozognak egyszerű ruházatukban. A polgári feleségek és leányaik a geiko-któl vették át a divatot, a frizurától egészen a kimono övéig őket utánozták. … A kenban továbbra is ellenőrizte a geiko-kat, és új rendelkezéseket is kiadott. Előírták, hogy a geiko-knak csakis csoportosan szabad fellépniük, és csak zenével meg tánccal szórakoztathatták a vendégeiket. Aki tehát azt akarta, hogy geiko-k szórakoztassák, egy egész csoportot le kellett szerződtetnie. Az 1830-as években (a Meiji-kormány hatalomra kerülésekor megnyitotta kapuit Nyugat felé) jelent meg először az a téves elképzelés, miszerint a gésák prostituáltak. Ez azoknak az –elsősorban illegálisan dolgozó- kurtizánoknak köszönhető, akik irigységből és munkanélküliség miatt elkezdtek mindenféle rosszindulatú pletykákat terjeszteni, és a nagyobb forgalom érdekében gésáknak kezdték nevezni magukat, másodsorban pedig, az értetlenkedő, intoleráns nyugati utazóknak. Az illegálisan dolgozó kurtizánokhoz hasonlóak voltak a nagyobb városokban dolgozó, ún. machi-gésák. A tévhit megszűnése azoknak a lelkiismeretes nőknek köszönhető, akik tisztán művészetekből éltek, és betartották a rájuk vonatkozó törvényeket. A tévhit újra a II. világháború után, az ’50-es években terjedt el. Ekkor a háború miatt hajléktalanná és munkanélkülivé vált kurtizánok magukat gésáknak kiadva próbáltak munkát szerezni maguknak, az amerikai hatásra gyorsan elterjedő bárokban dolgoztak, és pénzért voltak együtt a megszálló amerikai katonákkal, akik aztán hazatérve elmesélték kalandjaikat.”

Részletek Ursula Richter: A gésa mosolya-titkok a fehér maszk mögött c. könyvéből.

Forrás:www.hanamachi.5mp.eu