Próza. Az arisztokrata osztályok fénykorában, a Heian-korszakban született meg a japán irodalom első nagy terjedelmű, epikus műve: Minamoto Shitagô Utsubo monogatari („Az odvas fa története”; 970 és 983 között) c. alkotása, mely verses és prózai formában írt tündérmesék laza füzére; csaknem ezer tanka-költeményt is tartalmaz.

A prózairodalom első jeles művei az irodalmi naplók, melyek Japánban sok évszázadon át virágzó hagyományt teremtettek. Az első ismert naplót férfi írta: Kino Tsurayuki, a híres költő, de művében japán stílusban (nem kínaiul, mint férfihoz „illett” volna) jegyezte fel a Tosából Kyôtóba vezető úton szerzett benyomásait és út közben írott verseit Tosa nikki (Tosai napló; 935) címen. Egy Fujiwara-családbeli hölgy műve, a Kagerô nikki (Illanó évek) a 954 és 974 közötti évek eseményeit írja le: az első kötet bevallottan költött részeket is tartalmaz, és ezzel az önéletrajzi regényhez közelít, a második és harmadik kötet valódi napló; az író (akinek nevét sem tudni, csak „Michitsuna anyja”-ként ismeri az utókor) némi önsajnálattal írja le boldogtalan házaséletét. Az első nagy japán regény írónőjének naplója (Murasaki Shikibu nikki; Murasaki Shikibu naplója) a császári udvarhölgyek életéről fest költői képet; az Izumi Shikibu nikki (Izumi Shikibu naplója) pedig irodalmi (költői) értékeiről nevezetes, inkább rövid elbeszélések füzére, mintsem igazi napló. A Kamakura-korszakban (1192-1333) tovább élt a női irodalmi naplók hagyománya: az Izayoi nikki (A fogyó hold naplója; XIII. sz. vége), amelyben egy apáca úti élményeit örökíti meg sok humorral. A napló műfaja napjainkig fennmaradt a japán irodalomban, és előfutára volt a XX. századi modern irodalom egyik legfontosabb műfajának: az énregénynek.

Az érett regény a japán irodalomban Murasaki Shikibu Genji monogatari („Gendzsi regénye”; 1010 k.) c. remekművével jelenik meg, amelyet nem ok nélkül tartanak az egész világirodalom legelső igazi regényének. A mű főhőse, Genji herceg nem harcművészeti kiválóságával vagy államférfiúi erényeivel tűnik ki, hanem mint eszményi szerető, aki valamennyi nő lelkét érti, akit csak meghódít. A cselekményt a herceg hódításai viszik előre. Az írónő hihetetlen érzékenységgel ábrázolja, hogyan reagál a tökéletes férfihős az érte rajongó vagy hódításának áldozatul eső hölgyek érzelmeire. A regénynek oly nagy hatása volt, hogy a mű folytatásait (bár kevesebb irodalmi tehetséggel) még évszázadokon át tovább írták.

A korai japán próza másik kiemelkedő műve Sei Shunagon udvarhölgy Makura no sôshi („Párnakönyv”; 1000 k.) c. műve, mely a napló műfajával rokon, az udvarhölgyek hétköznapjait és szerelmi kalandjait jeleníti meg, de harmadik személyben íródott. Csípős humorát nagyra becsülte az utókor.

A japán regény azonban más utakon haladt tovább: a háborús történet, a szamurájregény felé. Ezen alkotások legjelesebbike a Heike monogatari (A Heike nemzetség története; 1220 k.). Szerzőjének neve szintén ismeretlen, de minden bizonnyal nemesember volt, aki a Taira (Heike) és a Minamoto (Genji) nemzetség előző századi harcának történetét írta meg papi szájhagyomány alapján. A mű eredeti három könyve dalnokok - vak szerzetesek - improvizációi révén tizenkettőre dagadt. A szájhagyománynak köszönhető nemcsak a számtalan változat, hanem a kivételesen ritmikus és drámai stílus is. A következő évszázadok háborús elbeszélésein és történelmi regényein - ilyen a Hôgen monogatari, a Heiji monogatari (XIII. sz.), ill. a Taiheiki, a Giteiki, a Soga monogatari (XIV. sz.) - ugyancsak kimutatható a hatása, akárcsak egy másik műfaj darabjain, a fikció és a történetírás közötti átmenetet képviselő „tükrök”-ön, legalábbis a későbbieken, mert az első, a legművészibb „tükör”, az Okagami (Nagy tükör; 1120 k.), még a Heike monogatari előtt keletkezett. A Fujiwara nemzetség felemelkedése és tagjainak élete tükröződik benne.

A japán próza következő fontos műfaja a különféle témájú elbeszélések és leírások laza füzére. A Konjaku monogatari (Mostani és régi történetek; XII. sz. eleje) népmeséket és vallásos legendákat tartalmaz, mégpedig nemcsak hazai, hanem indiai és kínai forrásokból is, és arról ad képet, hogyan beszélt és viselkedett a köznép a háborúk és vallási mozgalmak századában. Egy évszázaddal később született meg Yoshida Kenkô buddhista szerzetes tollából a Tsurezure-gusa (Merengő írások; 1330 k.) c. mű, mely a változó korban a békésebb, harmonikusabb múltat idézi.

Forrás: www.terebess.hu