A Heian-korszak (794-1185) arisztokrata költészete elsősorban kínai nyelvű volt. A kana fonetikus szótagírás feltalálása, melyet a hagyomány Kuukai (ismertebb nevén Kobo Daishi) buddhista szerzetesnek tulajdonít, rendkívüli mértékben felpezsdítette a japán nyelvű irodalmat. 905-ben Ki no Tsurayuki és mások összeállították az első japán (kana) nyelvű költészeti antológiát, a Kokinshuut (Régi és újabb versek gyűjteménye). Ez 1111 verset tartalmaz; jellemzőjük a különleges érzékenység és a hangzás szépsége, de e hibátlanul csengő miniatűr költemények kevésbé változatosak, mint a Man'yô-shuuban összegyűjtött művek. E költők - és a később összeállított antológiák udvari költői - számára az eredeti hang kevésbé volt fontos, mint a nyelv és a hangzás tökéletessége. A Kokinshb legnagyobb költői: Ono no Komachi, Ise asszony, Ariwara no Narihira és az összeállító, Kino Tsurayuki. A következő történelmi korszakban császári parancsra még 15 költői antológiát állítottak össze, közülük a leghíresebb a Fujiwara Sadaie szerkesztette Shin kokinshuu (Új Kokinshuu; 1205 k.). Az antológia költői szimbolikus értelmet tulajdonítanak a szemmel látható dolgoknak.

A XIV-XVI. században virágzott fel a plebejus költészet, és új forma váltotta fel a tankát, a renga („láncvers”). A kezdetben frissebb hangú, kötetlenebb, egymásba kapcsolódó rövid strófák szabályai az évszázadok során megmerevedtek, mindazonáltal a nagy XV. századi renga-költő, Sôgi Iio és társai láncversei váratlan lírai fordulatokkal tűnnek ki, láncszemről láncszemre haladva, akár az úszó hajóról szemlélt változatos táj egymást követő képei.

A láncvers nyitósoraiból nőtt ki a XVII-XVIII. században a haiku-költészet, melynek csúcsát Matsuo Bashô költészete képviselte. A formalista teitoku-iskola és a köznyelvi rögtönzés fontosságát hangsúlyozó danrin-iskola ellenében Matsuo haikui a jelen pillanat egy-egy mozzanatában világítanak rá valamely örök igazságra. Későbbi követői (XVIII-XIX. sz.) újabb elemekkel gazdagították a haikut: Yosa Buson szerelmi és narratív mozzanatokat szőtt bele, Kobayashi Issa pedig a köznép nyelvének elemeit is felhasználta.

A XIX. század végére kiürülő hagyományos formák a nyugati költészet hatására keltek új életre. A köznyelvi, modern költészet első nagy alakja, Shimazaki Tuson angol minták, főként Shelley nyomán hozta létre az új japán formákat, míg Ueda Bin fordításai a francia szimbolisták és parnasszisták szemléletét honosították meg a japán költészetben. A hagyományos formákat, a tankát és a haikut Masaoka Shiki keltette új életre. Yosano Akiko szerelmes versei a női költészet hagyományait elevenítették fel. Az ún. új stílus költői köznyelven írtak, azaz nem a klasszikus irodalmi nyelven. A XX. század legnagyobb költőjének Hagiwara Sakutarôt tartják; kiválóan használja ki a modern nyelv zenei és expresszív lehetőségeit. Horiguchi Daigaku, aki főként a francia költészet fordításának szentelte magát, oly lenyűgöző eredménnyel fordított, hogy átültetéseit a modern japán költészet fontos részének tekintik.

Forrás: www.terebess.hu