A japánkert (kandzsi: 日本庭園, nihon teien) hagyományos japán stílusban készült kert, melyet magánkertekben, nyilvános parkokban vagy buddhista templomok mellett, illetve történelmileg jelentős helyeken (például várak mellett) alakítanak ki. A leghíresebb japánkertek nagyrészt sziklakertek (kareszanszui). A kerteknek a japán teaszertartáshoz kötődően kialakult változata a vidékies egyszerűségű teakert.

Egy tipikus japánkertben rendszerint megtalálhatók ezek az elemek, vagy az őket jelképező dolgok:

víz
sziget
a szigetre vezető híd
lámpás, leggyakrabban kőből
teaház vagy kerti pavilon
A japánkertek fajtái:

„Tókertek”, melyeket leginkább csónakból lehet megtekinteni
„Üldögélőkertek”, melyek szépsége a verandáról vagy ablakból nézve érvényesül
„Teakertek”, melyeket a teaszertartásra szolgáló házikóba vezető úton lehet megcsodálni
„Sétakertek”, melyet a kerten végigvezető útról lehet megtekinteni
A kareszanszui (vagy kareszendzui, koszanszui, koszenszui 枯山水: „száraz táj”) stílus a zen templomokból ered. Ezekben a kertekben kevés a növény és nincs víz, de kavicsok vagy hullámosra gereblyézett homok segítségével felidézik a víz hangulatát. A stílusra jellemzőek az érdekes alakjukért vagy mintázatukért választott sziklák, a moha, és az alacsony növésű bokrok. Egy híres sziklakert például a kiotói Rjóan-dzsi templom kertje.

Egyes kertekbe Japán különböző részeiből hozattak díszítőköveket. A kertekben gyakori növény a bambusz és a vele rokon növényfajták, az örökzöldek – köztük a japán feketefenyő –, valamint lombhullató fák, például a juhar, illetve a páfrányok és mohák.

A sakkei (借景, „kölcsönzött tájelem”) módszer arra utal, amikor a kert rajta kívül álló elemekkel (például hegyek, épületek) alkot művészi kompozíciót. Ilyenkor egy középső elem – gyakran gondosan ápolt növényzet – zárja ki a közbetolakodó elemeket és foglalja keretbe a bemutatni kívánt látványt.

Magyarországon a Budapesti Állatkertben található egy japánkert.